Új blog :)

2011. aug. 27. 16:03 - írta smileykaaa Sziasztok! :)
Remélem emlékszik még rám valaki...vagy ha nem, akkor legalább még újként ismer meg...úgymond 'hibátlanul' :D
Tudom, hogy bezártam mindkét blogom, és úgy volt talán törlöm is a profilomat... De nem, volt időm a gondolkodásra, és úgy döntöttem, maradok! :) Mármint váltok blogot, de én én maradok!
Elárulom, miért is írok most. Nem terveztem a visszatérést, de elolvastam a már háromnegyed éve írt Adames sztorimat, és a NOH8-asat is elejétől végéig. Rengeteg hibát találtam mindkettőben. Röhögtem, hogy néha milyen kicsinyessé vált a fantáziám, egyáltalán hogy juthattak eszembe ilyen ötletek... De egyben az is világossá vált számomra, hogy bár nem vagyok, és soha nem is leszek tökéletes író, szeretek írni. Igaz, hogy az ihlethiány sokszor rám tud törni, soha nem gondolom át mit is írok, de hiányzik! Főleg az első blogom, bevallom! :)
A mostani kérdésem Glamberteknek szól: Emlékeztek még arra az időszakra, amikor megismertétek Adamet, őrülten hallgattátok a számait folyamatosan, és ha bármi történt körülötte, rögtön tudnotok kellett róla? :) Aztán telt-múlt az idő, és már másokat is beengedtetek az életetekbe. Persze Adamet tartottátok a legnagyobbnak, de már nem voltatok abban a hatalmas lázban... De az a kezdeti érzés...az felülmúlhatatlan! Amikor úgy rajongsz valakiért, mintha a világ legnagyobb csodája lenne. És eljön ennek az érzésnek a felidézése is. (Mert valljuk be, semmi nem tart örökké, lehet továbbra is egy személyt a legjobbnak tartani, de nem ÚGY, mint AKKOR.) Ilyenkor ugyan azt érzed, mint AKKOR. Bármit megadnál azért, hogy szemtől szembe állhassatok egymással, akár csak egy másodpercig is! Na jó, biztos vannak kivételek :) Én bele tartozok ebbe a csoportba. Nem untam meg Adamet, sőt...úgy érzem, egyre jobban szeretem. Visszajött az az érzésem, amikor hallgatom a számait...tudjátok, hogy kiugranék egy repülőből örömömben :'D IMÁDOM ♥ Megint csak őt tudom hallgatni. És most nem nyáladzani akarok, csak ezt valamiért meg kellett osztanom veletek :) Talán arra célzok, hogy egy újabb Adames sztorit indítok...talán nem! Még én sem tudom, mit fog hozni a jövő, de ami biztos, az biztos...írni fogok, és próbálok javítani a hibáimon! Iskolakezdés környékén új bloggal fogok jelentkezni, ezt a bejegyzésemet vehetitek mondjuk egy...ajánlónak? :'D Végül is teljesen mindegy, de már hiányzott ez a 'kiöntöm szívem-lelkem'-es dolog :D
Tehát...remélem olvasni fogjátok, addig is jó 'nyarat', jelentkezni fogok! :)

Egy történet vége.....

2011. ápr. 11. 16:08 - írta smileykaaa Nem fog menni. Nem sajnálom, mert teljesen így érzem a dolgot. Abbahagyom, és most végleg. Arra, hogy letöröljem ezt a sztorit, vagy az egész profilomat, még nem állok készen. Sokat jelentett számomra, hogy itt leírhattam az agyszüleményeimet, de valahogy...egyik sem volt az igazi. Mindkét blogomból hiányzott az a megfogalmazhatatlan valami, ami nélkül nem voltak teljesek a történetek. Nem akarok tökéletes lenni, sőt különc sem. Csak valahogy miközben olvastam az irományaimat, nem éreztem azt a 'varázst'. Mintha csak rám kényszerítették volna az írást, kb ilyen érzésem volt. Pedig nem, teljesen szívből írtam, de talán nem kellett volna erőltetnem. Én úgy vagyok vele, hogy még a nem túl tehetségesek is írjanak, mert miért ne? Minden történetben van valami különleges, egyedi. Viszont azt hiszem, hogy két sztorit is elcsesztem. De nem is, mert nem ez a pontos megfogalmazás... Amikor megíródik a fejemben egy új történet vázlata, mindig rám jön a késztetés, hogy megörökítsem. Így volt ezzel a bloggal is. Úgy éreztem meg kell írnom, de ahogy írtam a fejezeteket az eredeti vázlat teljesen átrajzolódott, és oda lyukadtam ki, hogy nincs kedvem az egészhez, eltűnt az az akaraterő, vagyis elszállt az ihletem. Nem akarom úgy folytatni, hogy harmincszor újrakezdem, és mégsem tetszene a harmincegyedik sem. Köszönöm, hogy csak párszor szegtétek meg a kommentártilalmat! Csak pozitív kritikákat kaptam, és látszik, hogy azért olvastátok is a sztorit, már megérte leírnom...:) Utálom a búcsúfirkálmányokat, de egy történet befejeződik, és talán egy új kezdődik. Ezt a profilomat halottnak tekintem, és ha esetleg új blogot kezdenék, teljesen új lappal indíthatok. Az esetleges új nevemet és blogomat nem fogom megosztani sem itt, sem máshol. De az is lehet, hogy már csak magamnak írogatok ezután, amíg nem érem el azt a történetet, amiről írni akarok igazán. Köszönök mindenkinek mindent!

7.fejezet/NOH8

2011. márc. 13. 21:42 - írta smileykaaa

Amint megérkeztem a Könyvkuckó Teaházba, máris a könyvosztály felé vettem az irányt. Mindig a régiségeknél kezdtem, és a régi életről olvastam. Legfőképpen a családi múltam után kutattam, de most valami különlegeset kerestem, az emberek viselkedéséről.

~Ha meg akarom változtatni a világ gondolkodását, ahhoz elég alapos utánanézésre lesz szükségem...~

Barátságos kis hely volt, pár emberkével. A teázó része eléggé ismert, ilyenkor meg főleg sokan megrohamozzák. Mivel főleg 18-20. századi könyvekkel lehetett találkozni, ezért itt inkább csak az okostojások tartózkodtak. Igaz, én nem voltam egy okostojás, mégis szerettem ezt a helyet, mert itt legalább nem talált meg a nagyképűségbogyókat szedő fajcsoport. A sorok között nézelődtem, inkább csak szerencsétlenkedve. Sorban vettem le, majd raktam vissza a lexikon vastagságú könyveket, amikor az egyik visszarakásánál megláttam egy nálam 2-3 évvel idősebb srácot a polcokon keresztül. Éppen telefonált, flegma stílusa távolról is érződött. Nem voltam ide meg oda a nagyképű emberektől, de benne láttam legalább valami kis értelmet is....nem utolsó szempont, hogy irtó helyes is. Egy olyan fiú vagyok, aki épp, hogy túl volt két "kapcsolaton". Hamar rájöttem, hogy ennek egy a százhoz az esélye, hogy pont meleg legyen, és még be is jöjjek neki. Már el is felejtettem, miért is indultam el otthonról, csak az járt a fejemben, hogy meg kell szereznem magamnak ezt a gyereket. Egy módon deríthetem ki, hogy ő milyen is valójában. Beletúrtam a hajamba, megigazítottam a sminkemet, és elindultam Felé. Éreztem, szinte már hallottam, ahogy ritmusosan verni kezd a szívem. Ezt most nem szúrhattam el, annyira tökéletesnek látszott. Gondolataim teljesen elszálltak, már azt sem tudtam, mit csinálok. Mintha eltörött volna valami, ezer kicsi szilánk feküdt a padlón. Kezemre pillantottam, és egy másodperc alatt megértettem, hogy eltűnt a kézitükröm, tehát valószínűleg elejtettem. Gondolkodásra nem volt időm, lehajoltam a földre, és próbáltam összeszedni az aprócska, éles szilánkokat. Ahogy megérintettem az elsőt, eszembe jutott, miért is veszítettem el fél kezemet. Szemembe könnyek gyűltek, de tudtam, hogy nem szabad sírnom... kezemet erősen összeszorítottam, nem számolva a következményekkel. Egy halk vinnyogást eresztettem meg, majd láttam, hogy a padlót vércseppek borítják. Felerősödött az érzésem, hogy ez már egy megtörtént eset, mintha évekkel ezelőtt ugyanígy kezdődött volna minden...

-Most le kell tennem. Hello. - hallottam az imént kinézett személy hangját

Cipősarkak halk, de határozott kopogását hallottam a parkettán. Műkezemet gyorsan eltüntettem a pulcsim ujjában. Éppolyan határozottan, mint amilyennek Ő látszott, felálltam, színlelt higgadtsággal. Egymással szemben, majdnem, hogy kihívóan álltunk. Tűrtük egymás "szúrós" pillantását, és ezalatt az idő alatt még jobban megtetszett. Szívesen megszólítottam volna, de ez az egész szituáció már így is kínos volt, mintha versenyeznénk, melyikünk bírja tovább...nem adok fel soha semmit, ezért nem kérdeztem meg tőle, hogy mi a szarért jött ide. Kezeit összekulcsolva, behajlított lábbal állt, míg én zsebre tett kezekkel, lazán, kihúztam magam. Mint már korábban is éreztem, hogy ő nem egy átlagos srác, most is előjött belőlem ez a gondolat. Szemei halványan, de ki voltak festve, csőfarmert, és feszülős felsőt viselt. Nem volt egy halálra gyúrt személy, de egy pálcika sem. Épp, mint én. Nézése kihívó, és egyben megnyugtató is volt. A zavar egy pillanatra sem uralkodott el rajta, csodáltam ezért.

-Gondolom nem izgat, hogy vérfoltok vannak a gatyádon, a földön, ezenkívül közveszélyessé vált a terület, hála a kis tükrödnek. - szólt rezzenéstelen arccal, még mindig csak a szemeimbe bámulva

Elgondolkoztam egy percig, honnan is tudja, hogy véres a gatyám, amikor egész idő alatt el volt veszve a szemeimben. Hogy megbizonyosodjak, igaza van-e, szakítottam a nézésével, és szemügyre vettem a nadrágomat. Ahogy mondta. Talán a zsebre tett kezem mégsem volt a legmegfelelőbb megoldás. Csak egy kis szilánk, viszont a vérzés egyre csak erősödött...

6.fejezet/NOH8

2011. márc. 12. 19:50 - írta smileykaaa

"Elgondolkoztam az életemen...mint már sokszor, csak most valahogy máshogy. A legfontosabb kérdés jelen pillanatban, hogy "Mit fogok kezdeni az életemmel...magammal?" Keressem életem párját, és majd együtt eltöltjük a hátralevő éveinket? Vagy kezdjek valami nagyon vadba, utazzak, a világlátás lenne a megfelelő folytatás? Nem telik el úgy nap, hogy nem teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket... Nem telik el úgy nap, hogy ne tisztáznám magamban ezeket a kérdéseket... Nem telik el úgy nap, hogy ne ugyanazokat a válaszokat adnám a kérdéseimre... Tehát ezek szerint magamban beszélek? Igen. Furcsa, de sokszor kinevetjük azokat, akik magukban beszélnek. Pedig igazából mindenki magában beszél. Nincs olyan ember, aki nem gondolkozna, vagyis élne. Ha magunkban nem tisztázzuk a dolgokat, később még nehezebb lesz...így a feladatmegoldásaink teljesen csődbe mennek, nem tudjuk felépíteni a célra vezető utat az agyunkban. Sokszor érzem, hogy ki kéne törnöm a mindennapi kerékvágásból, valami újba belevágni. Talán még Japántól is elszakadni, és egy teljesen más, messzibb tájra utazni. Sokszor ért már csalódás, de mindig talpra álltam. Szeretem a kihívásokat, de inkább csak a háttérből...szemlélni. Nem, nem félénk vagyok, csak nem egy társasági ember. Szenvedélyem az írás, bármerre megyek, leírom az emberek viselkedését, tapasztalataimat megörökítem. De csak magamnak írok, nem szeretném őket a nyilvánosság elé tárni...egyenlőre..főleg nem névvel. Talán egyszer indítok egy blogot, és megosztom az emberiséggel az ÉLETET. Mostanság az emberek nem tudnak élni. Mindenhol a fikázás, kurváskodás, lájkolás. Mi történt az emberiséggel? Vajon feltudnak még ébredni, vagy örök álomba zuhantak?" - olvastam egykori naplóbejegyzésemet, majd egy halvány mosolyt eresztettem meg.

~Mennyire igaz, még így évek elteltével is.~ - adtam meg a végszót

Tollat vettem a kezembe, és egy idézetet véstem a lapokra:

"Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?"

A füzet legutolsó lapjára lapoztam, és egy könnyed tollvonással egy "N" betűt firkáltam rá. Naplómat becsuktam, majd egy mély sóhaj kíséretében becsúsztattam a könyvespolc mögé. Jó kis búvóhely, ha valaki el akar rejteni valamit a nyilvánosság elől. Felraktam egy hétköznapi sminket, és kivonultam a szobámból. Zsebembe raktam a lakáskulcsot, és elhagytam a házat...

Most valami teljesen mást akartam. Szerda van, délután 3 óra. Mint mindig, most is a kedvenc könyvesboltom felé vettem az irányt. Céltalanul, de mégis céltudatosan lépdeltem. Egy könyvre volt szükségem. A fejembe ragadt egy gondolat, úgy körülbelül két-három éve. Most ki akarom szabadítani, és elfogok követni mindent, hogy sikerüljön.

5.fejezet/NOH8

2011. febr. 15. 15:34 - írta smileykaaa

Na igen, elegem van, mérséketlenül. Egy parkban ülök, a kedvenc hintámon, és mégis. Azt vettem észre, hogy kisiklik kezeim közül az életem.Mit tehetnék? Mit kéne tennem? Menjek haza? Vagy menjek vissza a suliba, ahonnan csak oly egyszerűen kisétáltam?

Egy nő fut körbe-körbe. Két férfi biciklizik, közben pedig pletykálgat. De mintha mindenki eltűnt volna, újra csak én vagyok a közelben.... Vagyis mégsem. A park melletti úton két 40 körüli nő sétál. Felém néznek, megállnak pár pillanatra, majd tovább mennek. Én mintha észre sem vettem volna semmit, csak írok és írok. A futó nő irányt változtat, visszatér a park legszemetesebb ösvényére. Felém tart. De mire épp hozzám érne, elfordul, és teljes erővel kilövi magát. Mintha esne valami. Talán hó. De ugyanígy lehet eső is... vagy bármi más. Vékony tornacipőm nem véd sokat a hideggel szemben. Fázok! De ha belegondolok...nem ez életem leghidegebb tele. Jön a tavasz. A madarak csiripelésétől hangos a környék. A mellettem levő fák halk susogással közvetítik a szelet, ezzel jelezve, hogy még tél van. Jó érzés, teljesen beleborzongok.

A második órámnak már öt perce vége. Ez a valami, ami esik, egyre gyorsabban, nagyobb szemekben hullik a földre. Gondolataimba mélyedve, egy elhatározásra jutok. Bemegyek a negyedik órára. Hogy miért nem vagyok most suliban? Mert ilyenkor, délelőtt pörög az agyam, jönnek a jobbnál jobb gondolatok. Igazolást majd szerzek...vagy nem. Azért nem vagyok az a "rengeteget lógós" típus. A járó kelők azt gondolhatják, hogy házit írok... pedig nem. Naplómba írom le életem perceit, másodperceit. A nő még mindig fut, fáradhatatlanul. Pedig nem valami fiatal, 50 körül lehet. Igaz ami igaz, szeretem a hideget. De ebben az esetben...a vékony gönceimben valami melegebb helyet jobban el tudtam volna képzelni.

Helyet változtattam. Egy padon ülök, kényelmesebb az íráshoz. Erre még annyian sem járnak, mint a hintáknál. Felhúzok egy kesztyűt. Igaz, hogy nem valami hűűű de vastag, de legalább kesztyű.

Újabb helyszín, suli WC. Már öt perce itt csövezek, várva, hogy végre kicsöngessenek, és bemehessek az osztálytermünkbe. A park és a suli karnyújtásnyira vannak egymástól, szerencsére. Nekem négy-öt perc gyalog. Gyakran járok ki suli után, illetve suliidőben egyaránt. Egy hely, ahol nyugtom van, békén hagynak. Emellett a park mellett található még egy is, egy lépésnyire. Itt történnek az edzések, tesiórák. Ezenkívül rengeteg unatkozó ember is itt sétálgat. Szépnek szép, de nekem túl sok a focipálya, kosárpálya, és jáűtszótér benne. A nyugalmat, magányt szeretem ilyenkor. Már csak hét perc, és ennek az órának is vége. Azt hiszem, nagyot fognak nézni, hogy már megint leléptem, majd visszajöttem. Hát nem a jófiúság példaképe voltam, az tény. De egy tipikus rossz fiúnak sem vagyok mondható. Hangos gyerek visongatás, és valami gép irritáló hangjára leszek figyelmes. Egy ablakpárkányon ülök, fülemben fülhallgató, ezért nem vetek rá különösebb figyelmet. Mégis úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. Mintha valaki figyelne. De nem érek rá körülnézni, gondolkodni, mert megszólal a csengő. Ordibálás, sikítozás, majd ajtók nyitódása, csapkodása következik. Naplómat beleteszem a táskámba, majd szép lassan elhagyom a mosdót.

.../NOH8

2011. febr. 8. 10:32 - írta smileykaaa

Azt hiszem, totálisan ez az a téma, amiről írni szerettem volna. De van, hogy egy részt 5ször, 6szor újra írok, teljesen más szálon... Mégis úgy érzem, hogy ezek nem tükrözik vissza a valóságot. Inkább olyan, mintha egy mesét olvasnék, valós szereplőkkel. Én csak kívülről szemlélem ezt az életet -életformát-, tehát csak a "saját tapasztalataimat" tudom leírni. Egyszer mindenképp be fogom fejezni ezt a történetet. Majd jön magától. Ha úgy érzem, hogy tudom folytatni, akkor mindenképp fogom is. Valószínűleg, én így 15 évesen még nem látom át ezeket a dolgokat úgy, mint egy tapasztaltabb, idősebb ember. Nem akarok baromságokat írni, ezért döntöttem így, hogy most egy kis ideig szüneteltetem az írást. Talán csak napok, hetek, de lehet, hogy hónapok, évek múlva térek vissza. Öröm volt írni, de tényleg! Amikor suliban azon járt az agyam, hogy hogyan is folytassam..semmire nem jutottam. De leültem a gép elé, vagy épp egy papír mellé, és csak úgy jött a szóáradat. Köszönöm, hogy olvastátok, és nem komiztatok! :)

Smileyka

4.fejezet/NOH8

2011. febr. 5. 22:41 - írta smileykaaa

Lassan, de határozott mozdulattal az íróasztalom melletti szekrényhez sétáltam. Minden régi iratomat itt őriztem, egy egész gyűjtemény felhalmozódott az évek folyamán. Most az első diákomat kerestem buzgón. Kíváncsi voltam, mennyit változtam 14 év alatt. Rengeteg kacat is a kezem közé került, ezeket egy egyenes mozdulattal a kukám felé dobáltam. A gyors tempóm hirtelen megszakadt. Egy fekete könyvet tartottam a kezemben. A naplómat. Már évek óta nem is gondoltam rá.. pedig napi szinten írtam bele a jobbnál jobb szóvicceket, vagy csak simán az életem eseményeit. Tetszőleges oldalon kinyitottam, és elkezdtem olvasni az ötödik sortól...

"...Tudom, hogy nehéz az élete -főleg- 2-3 éve. Nehéz dolgokon ment át. De ezeknek már vége, kész, ennyi volt! Éljen a mának! Azzal, hogy a múlton emészti magát nem jut előre, sőt nem sok jó élményben lesz része, az élete pedig egyenesen kirepül a kezei közül. Mondhatnám, hogy visszahúzódó -nem beszél a lelki fájdalmairól-, másrészt viszont nekem úgy tűnik, hogy mégis csak vágyik a társaságra. Ő is társasági lény, még ha ez néha nem is szűrhető le. Ő is szeretetre, foglalkozásra vágyik. És attól, hogy rajta nem látszik, néha mennyire egyedül van... attól még nagyon magányosan éli le az életét egy ideje.

3.fejezet/NOH8

2011. febr. 2. 18:13 - írta smileykaaa

Arckifejezésén nem láttam semmi meglepődést, semmi erre utaló jelet. Mintha tudná, miről beszélek. Úgy igazából. Eddig még senki nem értette meg a helyzetemet, életemet. Vajon most egy megértő emberre találtam?

~Na, most mit csináljak az öreggel? Kórházba vinni nem tudom.~

-Most mihez fogsz kezdeni? Ha jól látom, nem vagy valami túl jó állapotban. - mértem végig

-Velem te ne törődj. Menj, és valósítsd meg az álmaidat, fiam! Én már el leszek. - hangja nyugtatóan hatott az idegeimre

Nem néztem rá. Egy nagy lendülettel felálltam, és elindultam. Megkerestem apám sírját, ráraktam a mini töklámpásomat, majd elhagytam a temetőt, olyan csendben ahogy érkeztem. Teljesen elfeledkeztem a hidegről, egy rövid ujjú pólóban sétáltam. Folyamatosan előtört belőlem: 'Menj, és valósítsd meg az álmaidat!'

~Tehát szüntessem meg a gyűlöletet, az utálatot. Na de hogyan, nem vagyok én varázsló... Ehhez én túlságosan kevés vagyok.~

Állításaim szerint, az optimisták csoportjába tartozok. A jelennek élek, és nem törődök a múltammal, illetve jövőmmel. Mindig ez a 'Lesz ami lesz, vagy aminek lennie kell' típus voltam. De az ilyen óriási dolgokat nem nekem találták ki, ezt biztosan tudom. Szerintem az emberek nézeteit képtelenség megváltoztatni. Magamból kiindulva legalább is. Nagyon makacs természetű vagyok -szinte már természetellenesen -, talán ezért gondolom. Hirtelen hűvös széláramlat csapott meg, amitől erősen megborzongtam. Aztán láttam, hogy már nem is az erdőben vagyok. Pontosabban a házunk előtt álltam. Nyúltam volna a zsebembe...

~A francba! Az öregnél hagytam a pulcsimat, és abban volt a kulcs...~ - mérgelődtem

Benyomtam a csengőt...5 perc várakozás... egy velem egyidős fiú lépett ki az ajtón ásítozva, pizsamában.

-Daisuke, ha megkérhetlek szedd a lábad, vagy idefagyok!

Ő a mostohatestvérem, és ki nem állhatjuk egymást. Egyedüli gyerek volt, és -szerinte -ahogy én megjelentem a családban, úgy döntöttem fel a rendet. Mindenki velem foglalkozik, és ez neki nagyon nem tetszik. Nem egy tipikus 'szépfiú', pontosabban 'nem az én esetem' típus.

-Te hol a szarban voltál? - nézett rám kérdőn - Köszi az ébresztést, de még aludtam volna pár órát...

-Nem tök mindegy az neked? Engedj be, és akkor visszaaludhatsz.

Hallottam a zár kattanását. Kezemet a hátam mögé bújtattam, majd megindultam a bejárati ajtó felé. Felmentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Falamról kedvenc együtteseim, énekeseim poszterei lógtak. Vezető szín volt a fekete, és a zöld. Stílusos, de mégis egyszerű  szobát tudhattam magamnak. Az ajtótól balra egy picike erkélyre juthattam ki. Jó időben szinte minden időmet ott töltöm. A kilátás gyönyörű, rálátás nyílik az erdőre.

~Most, hogy felnőtt lettem, azt kezdek az életemmel, amit csak akarok. Elköltözhetnék, de miből? És egyáltalán miért, imádom ezt a házat...vagyis ezt az egy szobát. Munkám nincs, és nem is látok rá nagy esélyt, hogy a közeljövőben lesz.~

Abbahagytam a gondolkozást, kikapcsoltam az agyamat, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Volt egy saját fürdőm, a kezem miatt. Felkaptam egy törölközőt, és beléptem. Nem mondom, hogy nem egy gazdag családot fogtam ki. Volt zuhanyzóm és jacuzzim is. Most el akartam  lazulni, ezért a jacuzzizást választottam. Megengedtem a vizet, majd jólesően -szinte már ugorva - beleültem. A víz kifröccsent, de nem foglalkoztam vele. Átadtam magam a buborékoknak, és a langyos víznek. Szemeim lecsukódtak, beléptem az én álomvilágomba...

2.fejezet/NOH8

2011. jan. 31. 19:01 - írta smileykaaa

Hűvös, ködös idő volt. Olyan...igazi horrorsztoris hangulattal vegyítve. Tetszett, kissé be is indult a fantáziám. A Napból már nem látszódott semmi, lassan ellepi az éjszaka a tájat. Úti célomat pontosan tudtam, már csak el kellett érnem. Úgy éreztem, hogy minden másodpercben egyre hidegebb, magányosabb lesz az időjárás. Félelmetes volt. Pedig ahová tartottam...na az már tényleg félelmetes lesz így koromsötétben. Vagyis..nincs is olyan sötét. Telihold van, ez nagyjából fényt vetít az egész vidékre, ezzel még ijesztőbbé téve a látképet. Még világosban indultam el, így nem is számoltam az öltözékemmel. Zöld-fekete kockás pulcsimat összehúztam, hátha segít valamit... Ujjatlan, fekete kesztyűm se melegített túlságosan, de próbáltam nem ezzel foglalkozni. Egy rozsdás rácsszerkezethez érkeztem. Könnyed mozdulattal benyomtam a 'kaput', ami egy nyikorgó hang következtével kitárult, majd beléptem. A köd, a telihold, a hideg idő, és a temető remek csoportosításnak ígérkezett.. 11 óra körül lehetett az idő. Még körülbelül 1 órám van Halloweenből. Régi hiedelem szerint, ilyenkor feltámadnak a halottak, és szellemként kísértenek minket ezen az éjszakán. Bár én sosem hittem ezekben a mendemondákban, most mégis megborzongtam a gondolatától. Kiskoromban ez az ünnep volt a kedvencem, mindig vicces jelmezeket adtak rám, és jártuk a házakat...egészen 10 éves koromig. Most is eljöttem, mint 8 éve minden október 31-én.

~Egy óra múlva betöltöm a 18. életévemet, és végre azt kezdek az magammal, amit csak akarok...~ - próbáltam optimistán felfogni a dolgokat

Pontosan 8 éve ment el az élők közül apa. A baleset oka meghatározatlan, valószínűleg történt valami az autó fékrendszerével, és azért hajtott bele az árokba. De ez csak az én feltételezésem. Arcomon szomorúság, bánat tükröződött. A temető egy olyan hely, ahol nem kell megjátszanom magam, nyíltan felvállalhatom az érzéseimet. Halk léptekkel közeledtem szellem-apám sírja felé. A hely sajátossága, hogy rajtam kívül 5-6 éve senki nem járt errefelé. Ez meg is látszik, a sírokat teljes mértékben ellepte a gyom, és az egyéb növények. A közlekedés is nehézkes volt, hála a kitűnően széttaposott földútnak. Ijesztő érzés volt hidegben, egy elhagyatott temetőben, Halloweenkor mászkálni. De izgalmas is egyben, kissé egy képregény főhősének éreztem magam pár percig.

~Mintha valami hősi tettet vinnék végbe. Pedig ebben nincs semmi, amit 'hősinek' lehetne nevezni. Maximum 'Séta az elhagyatott temetőben' címmel ellátott képregényt adhatnának ki.~ - töprengtem el

Az időjárás egyre rosszabb lett, mint ahogy megjósoltam. Talán mínusz 6-7 °C is lehetett. Rápillantottam az órámra, ami 19:55-öt mutatott.

-A francba... Ez bedöglött! - motyogtam, inkább csak magamnak

~Remek, most azt se tudom hány óra van, egyáltalán október van még???~ - idegeskedtem

Idegesség levezetésképpen egy követ kezdtem el rugdosni, focilabdaként felhasználva. A holdat közben felhők lepték el, így teljesen magamra maradtam a tájékozóképességemmel. Azon gondolkoztam, milyen jó ilyenkor, hogy nincs meg a bal alkarom. Ott nem érzem a hideget, így meg azért mégis csak van haszna. Erős sóhajtozást hallottam a távolból. Kezdett magával ragadni a félelem, de bokán rúgtam magam, így teljesen kijózanodtam. Elindultam a hang irányába. A felhők kezdek szétoszlani, így már kicsit kivehetőbb volt az összkép. Egy - látszólag - nagyon sovány, koszos - minden bizonnyal - hajléktalan öregembert láttam a földön, egy zsákszerűségen kuporogva feküdni. Meggondoltam, hogy elfussak-e, vagy maradjak. Az utóbbi mellett döntöttem. Rövid gondolkozás után rájöttem, hogy ennek az embernek már annyi baja lehet, hogy így se, úgy se tud utánam futni, bántani, vagy egyéb ~rossz~ dolgokat tenni velem. Talán már egy hete nem ehetett semmit, és normális öltözéke sincs. Valószínűleg már beteg. Csak nézett, nagy szemeket meresztve rám. Inkább ő félt tőlem, mint én tőle.

-Nem fogom bántani! - néztem felé segítőkészen, mosollyal a számon

Bizonyításképpen levettem a pulcsimat, és rá terítettem.

-Köszönöm, ez nagyon kedves tőled. - préselte ki vacogó fogai között a szavakat - De én már úgy sem élek sokáig, előtted meg még ott van az élet!

-De erre most Önnek sokkal nagyobb szüksége van.. - jelentettem ki tisztelettudóan

Nem válaszolt. A kezemet bámulta. Teljesen természetesen a hátam mögé rejtettem. A balesetem óta senki nem láthatott még a kézfejemen kívül többet.

-Ne magázz! - szólt kicsit sértődötten - Furcsa egy fiú vagy te, de jó látni, hogy vannak még, akik tisztelik a többi fajtársukat is. Ha nem haragszol meg a kérdésemért... - félbe hagyta a mondatát

Bólintottam, majd újra a lábaim mellé engedtem a kezemet. Leültem mellé a földre, majd elmeséltem az egész történetet...

1.fejezet/NOH8

2011. jan. 30. 14:25 - írta smileykaaa

~Nem vártam semmit… Ha az emberek ilyenek, akkor ez van. Változtatni kéne? Talán? De minek? Nem érdemes. És talán…nem is lehetséges. Felvállaltam a másságomat. Erre ez a hála. Mondjuk sose értettem, hogy miért csak a lányok sminkelhetik magukat. Miért, mi fiúk talán allergiásak vagyunk rá? Vagy? Valaki adjon egy normális indokot, akkor elfogadom. Na de így… Ha jól tudom, szabad emberek vagyunk, szabad joggal, és akarattal. De mégis, elvárják tőlem, hogy legyek olyan, mint egy ’átlagos’ gyerek. Nekik ez miért fáj, hogy MÁS vagyok? Ha ÉN tudok ezzel a tudattal élni, akkor a többiek miért nem képesek rá? Az én életem, és úgy érzem, hogy ők írják a forgatókönyvet. És ez az érzés…mit ne mondja, nem túl jó.~ - töprengtem el az erdei sétányon haladva

Gyakran jártam erre, mert a fák között úgy éreztem, hogy elszigetelve élek a világtól, és nekem erre volt szükségem. Megértést, szeretetet nem 'kapHATok', ezért menekülök. Apa egy autóbalesetben meghalt, még egészen kiskoromban, épp a 10. szülinapom előtti éjszakán. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem. Évekig gyászoltam... és ez alatt az idő alatt jöttem rá, hogy más vagyok. Minden itt kezdődött. A fekete ruháimat elég nehezen tudták megemészteni az osztálytársaim, tanáraim, sőt még a saját anyám is. De aztán kezdődött a középiskola...próbáltam beilleszkedni, bár eredménytelenül. Teljesen kikészültem, és egyik este fürdés közben egy pengével vonalakat véstem a karomba. Ettől a naptól kezdve napi szinten csináltam, kórosan vagdosni kezdtem az ereimet. A hosszú ujjú felsőim teljesen eltakarták a sebhelyeimet.. pontosabban, már alig volt 'bőr' a kezemen, mindenhol piros csíkok. De aztán megtörtént a probléma. Elfertőződtek a sebeim, és az intenzíven kötöttem ki. 3 hétig kómában feküdtem, majd amikor magamhoz tértem, a bal karom helyén egy bionikus kezet láttam. Rájöttem, hogy le kellett amputálni. Nagyon nehezen tudtam csak megszokni, főleg azért is, mert bal kezes voltam. Fél évig nem engedtek ki, meg kellett tanulnom újra használni a végtagomat. Egyik nap nem jött be hozzám anyám, majd az elkövetkező napokban sem láttam, és nem is jelentkezett. Rá kellett jönnöm, hogy egyedül maradtam. Teljesen egyedül. A gyámhivatal nevelőszülőket talált nekem. Most itt élek. 2 éve ők a családom. Nem mutatnak, és soha nem is mutattak különösebb érdeklődést irántam. Csak 'elviselnek'. Nem mondhatom, hogy hátrányos helyzetű vagyok.. Mert ez hazugság lenne. Barátaim nincsenek, de nem is hiányoznak. Mindig is magányos ember voltam - ami a barátokat illeti -, de még sosem panaszkodtam ezért. Érzéseimet rajtam kívül senki más nem ismeri. Titokzatos vagyok. Általában nyugodt típus, de ha nagyon felidegesítenek, akkor sem robbanok, csak keresek egy másik helyet. A suliban legtöbbször a 'buzi', 'emo', 'japerikai' nevekkel illetnek a tanulók, főleg a végzősök. Csendes vagyok, csak nagyon ritkán szólalok fel. Eltűröm a megaláztatásokat...

!!!/NOH8

2011. jan. 30. 9:49 - írta smileykaaa

Nem bírtam tovább...Írnom KELL! :'D

Így mindenek előtt tisztázni szeretnék pár dolgot:

-Eredetileg egy újabb Adames blogon gondolkodtam... de reggeli sétám során rájöttem, hogy Adamnek EGY személyisége van, és ezt NEM LEHET megváltoztatni! Ezért most az elején felhívnám a figyelmeteket, hogy NEM Adammel kapcsolatos blog lesz!

-Több visszajelzést kaptam, hogy a kommentárok befolyásolták az előző sztorim történéseit.. Meg hogy döntsem már el, hogy Adam vagy Tommy... Na hát köszönöm szépen, kedves 'megfigyelők', de egyáltalán nem a kommentelők miatt lett ilyen 'félrecsúszott' a sztorim. De mindegy, ezen már nem akadok fent, inkább lenne egy kérésem. Nem szeretnék több félreértést, ezért kérlek titeket, hogy NE KOMIZZATOK! Tudom, hülye kérés, de most ezt szeretném. A blogot kizárólag MAGAMNAK írom, azért rakom fel a netre, hogy ha ~esetleg mégis csak~ tetszik valakinek, akkor olvasgassa. Nem kérem a véleményeteket. (Remélem ezt senki nem veszi magára az előző blogom komizói közül, mert nem sértésnek/bántásnak szántam!)

-A történet egy kissé elvont lesz, és valószínűleg nem is lesz olyan 'izgalmas', mint az előző sztorim. Tehát, akinek nem tetszik, azt kérem, hogy NE OLVASSA!

Köszönöm a megértéseteket!

Bár én nem szoktam 'bevezető'-ket írni, most még is megteszem...

Brandon egy 17 éves, homoszexuális, Japánban élő, félig amerikai, félig japán származású fiú. Minden nap meg kell küzdenie, az őt csúfoló, kritizáló megjegyzésekkel. Nehéz az élete, de sosem panaszkodik. A szeretet hangosabb, mint a piszkálódás!

Úgy kb. ennyit az elején. A történet majd alakul, mint mindig, most is még csak nagyon az alapok vannak meg a fejemben. Ez nem egy 'jajj, találkoztam egy meleg sztárral, és egymásba szerettünk' - feelingű sztori lesz. Az életben, mindennapjainkban előforduló eseményeket fogja bemutatni, Brandon szemszögéből. Az első részt próbálom a hétvégén, vagy a hét első napjaiban feltenni. Nem ígérem, hogy gyakran hozok új részeket, de minden tőlem telhetőt megteszek!

Remélem, érthető voltam, és köszönöm mindenkinek a megértését!